Az árverések világa sokak számára idegen lehet, de mások szinte létezni sem tudnak nélküle. Hallani néha különleges esetekről, amikor szinte rabul ejt valakit egy-egy tétel megszerzésének a vágya. Talán sokan már észre sem veszik, mennyire a hatalmába kerített őket a licitálási – és akár vélten vagy valósan – a nyerés vágya.
Az, hogy ki milyen lelkülettel vág bele egy árverésbe, teljesen egyedi és szubjektív lehet. Azok között, akik szinte a végsőkig is el tudnak mennyi egy-egy tétel megvásárlásakor, nem kell feltétlenül rációt, ész érveket keresnünk. Az úgynevezett előszereteti érték fogalmát a polgári jog is ismeri. Ez általában csak néhány, az adott tárgy iránt különleges vonzalmat érző személy számára létező fogalom. Nem könnyű leírni, mi köthet valakit például ilyen módon egy egyedi tárgyhoz vagy akár egy palack ritka borhoz is. Emlékek, élmények, vagy bármi más, ami kizárólag az ő számára jelent igazi értéket.
Ugyan nem árverési tétel, de a hazai borkínálat talán egyik legmagasabbra árazott forgalmi bora volt a soproni borvidékről Horváth József 2006-os évjáratú Máté cuvée-je. Üzleti forgalomban 50 ezer forint körüli áron volt kapható, de maga a gazda úgy nyilatkozott, hogy ha nem veszik meg ilyen áron, akkor inkább megissza az egész tételt a barátaival. Kétségtelen, hogy ez nem tipikus és talán bölcsnek sem nevezhető piaci magatartás, a magam részéről viszont tökéletesen megértem.
Épp úgy, ahogy Egon Müller német rizling termelőt is. Évekkel ezelőtt találkoztunk legutóbb egy svájci üdülőhelyen, ahol komoly borárverés készülődött. A tételek között számos német, nagyon kis mennyiségben készült édes rizling is szerepelt, természetesen magától Egon Müllertől is. Akkoriban számomra még nagyon meglepő volt (’90-es évek közepe), hogy némelyik borából nem készített többet, mint 100 – 150 palack, általában 0,35l-es kiszerelésben. A tételek szépen fogytak – köztudomású, hogy a svájci borgyűjtők komoly összegeket áldoznak hobbyjukra – így az ő borai is rendre elkeltek. Engem viszont egyre jobban furdalt a kíváncsiság, hogy vajon megéri-e neki évente ilyen aprócska mennyiségekkel bíbelődni. Meg is kérdeztem az árverés után, mire érkezett az egzakt válasz: ameddig egy ilyen kicsiny palack bor árából tudok venni a feleségemnek egy új bundát, addig szívesen készítem ezeket a kis tételeket…
Azt hiszem ezt nagyon nem szükséges kommentálni, legfeljebb irigykedhetünk kissé – vajon mi miért is nem tartunk még itt szépséges tokaji borainkkal.
Vannak azért persze sokkal jobb élményeim is árverésekről, például egy másik svájci alkalomról. Több tokaji tétel is bekerült a katalógusba, amikor az árverés kezdetére várók között figyelmes lettem egy jól szituált, idősebb úrra, akiről úgy tűnt, a tokaji tételek különösen érdeklik. És valóban, ahányszor csak tokaji tétel került sorra, az úr tárcsája minden alkalommal lendült a magasba – és meg is szerezte a tokaji tételek zömét. Ekkor persze még izgalmasabbá vált számunkra a személye, ezért az árverést követően meg is kerestük. Kiderült, hogy tetemes borgyűjteménye van, különösen vonzódik az édes borokhoz, de a legkedvesebb számára mind közül Tokaj. Aszúk, eszenciák sora várakozik pincéjében jobb sorsára - sauterenes-i szépségek mellett. S amikor némiképp bátortalanul, de rákérdeztünk kenyérkereső foglalkozására ért csak bennünket az igazi meglepetés ugyanis kiderült róla, hogy bizony mozdonyvezető. Erre szoktuk lakonikusan megjegyezni: no comment. Bárcsak az elkövetkezendő ötven évben születne valahol a Kárpát-medencében majd egy leendő mozdonyvezető, aki ilyen mélységben ismeri a világ borait – és még áldozni is hajlandó rájuk. Polgári jólét, biztos megélhetés, nyitottság, kíváncsiság és befogadó készség. Ez mind szükségeltetik ahhoz, hogy ez megtörténhessen. Én még reménykedem…
Például úgy, ahogy reménykedhetett az a szerencsés licitáló, aki 131 palack Château d’Yquem–et tudott megvásárolni legutóbb, 1,2 Millió font értékben. A londoni magángyűjtő 1811-ig tudott visszamenni az időben megvásárolt kincseivel, ebből az évjáratból származik ugyanis a legöregebb tétel. Ez a leütés minden idők egyik legnagyobb értékű egyedi édes bor vásárlását jelentette. Ha utána számolunk, ez palackonként 3.300.000,-Ft körüli átlagárat jelent – nem kis summa ez a mai világban. Az árverésre kerülő tételek évjárataiból 38 a XIX. és 84 a XX. századra esett. Mivel a sorozatból kizárólag azok az évjáratok hiányoztak, melyekben maga a Château d’Yquem birtok nem készített bort, jó okunk van feltételezni, hogy a legendás 1945-ös tétel épp úgy a palackok között lapul, mint számos komoly történelmi eseményt megélt társa, Napoleontól Viktória királynőig vagy éppen a Winston Churchill regnálása alatt született tételek. Ami a nem túl hosszúra nyúlt híradásból egyértelműen kitűnt, az az árverésre került tételek előéletének szakértők általi tanulmányozása. Nem véletlen, hogy becsértékét és kikiáltási árát is tekintve minden árverés kiemelkedő tételei azok, amelyek az eredeti termőhelyüket soha nem hagyták el. Gyakran lehet ilyen tételek alatt külön utalást találni arra, hogy a kóstolás és értékelés a birtokon történt. Az ugyanis, ha egy-egy komolyabb múlttal rendelkező tétel valóban mozgatás nélkül élt át akár 100 – 150 évet is, már fél siker. A borok érése ilyenkor összehasonlíthatatlanul kiegyensúlyozottabb, mint a kereskedelmi forgalomba került tételek esetében.
Azért a kisördög nem nyugszik bennem: ha egyszer legalább össze lehetne hasonlítani néhány ilyen palack tartalmát hasonló korú tokaji borokéval! Kiváltképp érdekelne az 1811-es tétel, amely számunkra az „Üstökös Évjárat” – minden idők állítólag legjobb tokaji évjárata. Nos, hölgyek-urak: licitre fel!
Mészáros Gabriella
